Nagy Viktorral az indíttatásról, a profi és az amatőrsport közötti különbségről, visszavonulásáról, valamint családjáról és szolnoki életéről is beszélgettünk. Igazán mondom, nem csak a játékát nézni élvezet, beszélgetni vele sem utolsó dolog.

---

Remélem a még tavaly év végén készült interjú az olvasónak is visszaadja azt, amit e sorok leírásaként magam is átéltem.

-Hogyan élted meg az elmúlt évet?

-A sport arra nevel minket, hogy tanuljunk meg alkalmazkodni és ez a helyzet nem más, mint alkalmazkodás. Nyilván mi is nagyon nehezen viseltük, minket is váratlanul ért ez a szituáció: egy sikeres Európa-bajnokság után voltunk, megnyertük hazai pályán az EB-t, a következő nagy megmérettetés válogatott szinten az olimpia lett volna. Mindenki felfű- tött állapotban gondolt az olimpiára. Folytatódott a bajnokság… és egyszer csak mindez félbe szakadt. Vártuk a nyáron, hogy akkor most mi lesz? Megyünk az olimpiára, vagy nem? Aztán ma már tudjuk, hogy nem. Magamon is éreztem egy törést. Azért 36 éves vagyok. Ha benne vagyok egy folyamatban, akkor azt általában jól viselem. Mind mentá- lisan, mind fizikálisan nagyon jó állapotban érzem magam. Ugyanakkor az elmúlt 10 hó- napban egy hétig van edzés, aztán két hétig nem, majd egy hónapig újra edzünk, aztán egy hónapig megint nem, és így tovább. Ez a bizonytalanság azért meg tudja törni az embert. A másik pedig a célok, amelyek most a távoli jövőbe kerültek. Mi, vízilabdázók hozzá vagyunk szokva a szerda-szombati heti meccsritmushoz: rendes időben egy évben, beleszámolva a bajnoki, a nemzetközi és a válogatott összecsapásokat, kb. 75 meccset szoktunk játszani. Most teljes volt a bizonytalanság. Ez azért mindenkit megviselt. Mindannyian átéltük, hogy nehéz volt újra vízbe szállni. Nyilván hiányzik a játék, de a kihagyás utá- ni első edzésen szinte mindenki jajongott: ez fáj, az fáj. Amikor eltelt egy kis idő és megint öszszeszedtük magunkat, akkor megint megszakadt a folyamat, véget értek az edzé- sek. Összességében ez gondot okozott, de szeptembertől már végig tudtuk játszani az idényt. Augusztus közepétől szeptember kö- zepéig volt egy leállásunk, amikor is szinte az egész csapatot elkapta a vírus és karanténba kerültünk. Én is átestem rajta, négy óráig utaztam egy olyan játékossal, aki Pestről behozta a csapatba, így nem volt esélyem nem elkapni. Viszonylag hamar átestem rajta, az viszont érdekes, hogy így 3-4 hónappal ké- sőbb is érzem, hogy még maradt hatása, és szerencsétlenségemre leginkább a medencében. A kivizsgálások megtörténtek, minden rendben van, de a vízben még olykor nehezebbnek érzem a közeget, mint előtte. Szerencsére már jön vissza a kondim.

-Kellemes, mosolygós fiatalemberként ismerhettek meg. A vízben viszont valami egészen más arcodat mutatod. Az általad kialakított játékstílus, melyben a kiváló teljesítményen túl nagy szerepe van a verbális és nonverbá- lis eszköztáradnak, mint a mimika, a hergelés, a pimaszság. Ezzel magadat tüzeled, csapattagjaidat, vagy az ellenfelet igyekszel elbizonytalanítani?

-Ez nagyon érdekes, dolog, mert csak úgy jön belőlem. Nem lett ez egyáltalán tudatosan felépítve, átgondolva, hogy ezzel a játék közbeni sajátos viselkedéssel mit érek el, mi a célom. Egyszerűen ilyen habitusú vagyok a vízben. És nem csak a meccseken, hanem az edzésen is. Ott is megy az ökörködés. Meccsen persze a feszültség olykor mást is kihoz. Egy tétmeccsen nagyon sok adrenalin szabadul fel és ilyenkor teljesen átváltozok egy másik személyiséggé, sokkal jobban kiéleződik a reflexem, könnyebben jönnek elő belőlem az általad említett megnyilvánulások. Ennek persze látom, hogy vannak hatásai a saját csapattársaimra is. Van, hogy kifejezetten kérik tőlem, hogy „Őrülj meg Viktor, őrülj meg!” mert elmondják, hogy ez őket is felhergeli és viszi előre. Ha egy kapusnak jó a teljesítménye és mellé még magyaráz, mutogat, pofákat vág, az őket is felturbózza. Ezzel önbizalmat tudok adni a csapattársaknak, amit aztán tud kamatoztatni a támadásnál. Ezért szokták kérni tőlem. Persze mindig mondom nekik, hogy ez sajnos rendelésre nem megy, csak ha te jól játszol, jól blokkolsz, akkor maga az atmoszféra kihozza ezt belőlem. Ezért szeretem a csapatjátékot, mert folyamatosan ilyen energiaáramlások keletkeznek edzé- sen is, de leginkább nyilván a mérkőzéseken.

-És mit szól az ellenfél ehhez? Tudjuk, hogy a vízilabdázók általá- ban nem mimóza lelkek.

-Az, hogy ez az ellenfélre milyen hatással van, az is nagyon változó. Az egyik visszajelzés az ellenféltől az, amikor egyértelműen negatívan hat a játékosra, mert elveszem az önbizalmát. De van olyan ellenfél is, akinél megtanultam már, hogy nem szabad mutogatni, mert őt inkább úgy lehet elbizonytalanítani, hogy a lövését szép csendben kivédem és emiatt nem mer aztán kapura lőni. Úgyhogy az évek alatt rájöttem természetesen, hogy ennek a hadviselésnek azért vannak előnyei, hátrányai, hol lehet hatékonyan alkalmazni és mikor nem szabad ezzel élni, mert az adott esetben inkább visszaüt. Persze fiatalabb koromban ezt azért annyira nem tudtam kordában tartani, ahogy tapasztaltabb lettem, úgy tudtam ezzel egy kicsit játszani. Az elmúlt években egyébként egy kicsit tudatosan is visszább vettem. Többek között azért, mert nekem sohasem volt szimpatikus ez a Nagy Viktor. Érdekes, de én nem szeretem visszanézni azokat a meccseket, amelyeken úgymond meg vagyok őrülve, pedig azok kivétel nélkül jó meccsek. De nem szeretem magamat kívülről ilyennek látni, mert egyszerűen én nem ilyen vagyok, hanem az ott látottaknak pontosan az ellentéte. Volt, hogy nem mertek odajönni hozzám autogramot kérni, vagy egy fotóra, mert a Viktor egy agresszív gyerek. Legalább is ennek gondoltak a meccsen bemutatott produkcióm kapcsán.

-Néhány tétmeccsetek már volt ebben az új időszakban. Mesélsz nekünk erről a buborékvilágról?

-Hú, ez nagyon nehéz. A meccseken ahogy kiabálnak, szurkolnak a nézők, megy a dobszóló, az nagyon nagy lökést tud adni. Amikor meccsek után azt nyilatkozzuk, hogy a győzelemben nagy része van a közönségnek, azt tényleg úgy is gondoljuk. Hozzáteszem, hogy ha idegenben játszunk és nincs a nézőté- ren szurkolónk, az sem zavar. A lényeg a hangulat, amit a kö- zönség tud teremteni és még egy idegenbeli ellenfelünknek szurkoló homogén közönség is sokkal jobb, mint az üres né- zőtér. Az, hogy lézeng néhány stábtag a medence körül, meg vannak kamerák, ezt mi úgy mondjuk, ez egy tévés edzőmeccs. Persze igyekszünk akkor is, de a hangulata a meccsnek inkább az edzőmeccseket idézi. És ezt kell magunkban tudatosítani, hogy nem, most nem edzünk, ennek a mérkőzésnek komoly tétje van, de ez nehéz. Azok sikeresek, akik ehhez a helyzethez is tudnak most alkalmazkodni. De el kell mondjam, nagyon várjuk már azt a pillanatot, amikor a nézőink újra ott lehetnek a lelátókon. Mert ahogy halljuk, nekik is nagyon hiányzik a vízilabda, innen is üzenjük nekik, hogy nekünk is hiányoznak ők. Bízunk benne, hogy idén már közönség előtt is játszhatunk.

-Neked Szolnok mit jelent?

-Mindig azt nyilatkozom, hogy ahol játszom, az az otthonom. Budapesten születtem ugyan, de nem tartom magamat fővárosi gyereknek. 29 évesen leköltöztünk Szegedre, nyolc éve élek vidéken és nem vágyom vissza Budapestre. Nagyon jól éreztem magam Szegeden, utána onnan tovább kellett lépni, áthívtak Szolnokra, hetedik évemet töltöm Szolnokon. Két gyermekem közül az idősebb 10, a fiatalabb 8 éves. Velem együtt jöttek ők is, kvázi a kislányomnak nincsenek is csak szolnoki emlékei, úgyhogy abszolút szolnokinak érezzük magunkat, de a jövőbe nem látok, hogy 1-2 év múlva hol leszünk. Persze nem vagyok egy állandóan vándorló típus. Most Szolnokon vagyok, és való- színű, hogy itt is fogom abbahagyni. Egy kapus szerintem nem arra született, hogy minden évben más csapatban játsszon. Ki kell alakulnia előtte a védelemnek, a csapatnak, ezért nehéz dolga van egy vándorló kapusnak, mert nem tudja megszokni a csapatát. Lehet, hogy ezért is gondolkodom így.

-Hogyan sikerült megszoknod a várost?

- Amikor idejöttem, 7 évvel fiatalabb voltam, de már volt két gyermekem. Akik korábban itt játszottak, volt csapattársak, barátok, sok jót nem mondtak a városról. Egy fiatal fővárosi já- tékosnak egy úgymond kisvárosban megpróbálni létezni, felér egy kvantumugrással. Nem tudja, hová menjen szórakozni, kikapcsolódni, ezért féltettek engem is, mikor megtudták, hogy Szolnokra megyek. Feleségemmel együtt mi ennek ellenére nagyon szeretünk Szolnokon élni. Nekem pontosan azt tetszik benne, hogy a vá- ros bármely pontjára nagyon gyorsan el tudok jutni, mondjuk a fővárosi léptékhez képest. Ezen kívül kerékpárral is nagyon könnyen lehet közlekedni, ha bármit el kell intézni, fél óra alatt megoldható. Ez Budapesten elképzelhetetlen, ott 1-2 órát sokszor rá kell szánni az embernek az életéből a legegyszerűbb postai, vagy banki ügyintézéshez is. Főleg most. A fővárosban szinte minden út egy sávra szűkült. Őszintén mondom, nekem komoly stresszt jelent az utóbbi időben ott tartózkodni. Ahogy beérek Budapestre, egy stresszbuborékba kerülök. Amikor hazaérek, ezt nem érzem. Persze furcsa volt megszokni, hogy itt nem olyan tempós a közlekedés, de családos emberként ez ma nekem biztonságot ad. Szolnok nyugodt részén élünk, gyerekek is bármikor ki tudnak menni, lehet horgászni, biciklizni. Ezen felül a hét év alatt, mióta itt élünk, látjuk hogy rengeteget változott a város jó irányba. Minden újul és szépül Szolnokon. Feleségem szegedi, ott is megfordulunk többször, az ottani gö- röngyös utakhoz képest a szolnoki utak tükörsimák. Parkok, épületek megújulnak, iskolákat szépítenek, sportpályákat alakítanak ki. Nagyon tetszik a Tiszaligeti sétány, a Tiszavirág gyaloghíd, hogy mennyire könnyen megközelíthetőek a városból is a sporthelyszínek. Vízilabda aréna, focipályák, kosárcsarnok, teniszpályák. A színház is megújul, remélem a székeket is kicserélik és nagyobb hely marad a székek között is, mert a régi szűk hely a magunkfajta 2 métereseknek igencsak embert pró- báló volt. Az M4-es is lassan, de ideér Szolnokra.

- Beszélj kérlek a családodról! Feleséged is sportoló?

-Sportos család vagyunk. Ő napi szinten jár edzeni, néha úgy érzem, hogy amatőrként komolyabban veszi az edzést, mint én. Épp ma mondtam neki, hogy minden elismerésem az övé. Mivel nem lehet konditerembe járni, otthon végezte a gyakorlatokat és ahogy láttam, le a kalappal. Mindig jobban tiszteltem az amatőr sportolókat, mert a profi főállásban csinálja. Én is bevallom férfiasan, hogy amikor kinn -10 fok van és be kell ugrani a medencébe, akkor nem biztos, hogy magamtól beugranék. Minden tiszteletem azoké az amatőr sportolóké, akik a saját egészségükért, magának a sportnak a szeretetéért és örömé- ért sportolnak. Mondta is a feleségem, hogy az én igazi próbám akkor lesz majd, amikor abbahagyom a versenysportot. Mert most benne vagyok gyerekkorom óta és megteszem, amit kell, de akkor majd a magam kedvéért kell mozognom, és hát valóban lehet látni sok vízilabdásnál, hogy amikor abbahagyja a kötelezőt, nem tud megújulni benne a mindennapi sport iránti szeretet. Én nem szeretnék így járni. Nekem például nagyon tetszik a tenisz, amit biztosan fogok játszani, futni is szeretek, persze csak ha én döntöm el, hogy mikor és mennyit.

-A gyerekek is örökölték a sport szeretetét?

-Nem erőltetünk semmit, de a gyermek, amit otthon lát, abba szokik bele és az neki is természetes lesz. Kislányom tornázni jár, a kisfiam sok sportot kipróbált, végül a vízilabdánál maradt.

-Ha jól tudom, a te édesapád is sportolt, kézilabdázott.

-Apámat nem engedték vízilabdázni, ezért kézilabdázott. Nagyapám nem hitt a sportban, úgy gondolta, hogy aki vízilabdázik, az csak csajozik a Margitszigeten. Végül titokban kézilabdázni kezdett. Édesanyám is amatőr szinten kézilabdázott. Nem voltak profik, de a sport azért egyértelműen jelen volt az életünkben. Mentem az öregfiú meccseire, nagyon megszerettem a kézilabdát, sokáig én is kézis akartam lenni, mikor már nagyon untam előző sportomat, az úszást. A faltól falig való monotonitásban már nem láttam kihívást, akkor mondta apám, hogy próbáljuk ki a vízilabdát. Én nagyon tiltakoztam, mert elegem volt a vízből, erre azt az alkut kötöttük apámmal, hogy rendben, mielőtt elmennék kézilabdázni, azért csak próbáljam ki a pólót, aztán meglátjuk. Így ragadtam a BVSC-ben és a sportágamnál.

-És hogy látod a jövődet?

-Nagyobb esélye van hogy abbahagyom, minthogy folytassam az olimpia után. Igazából már ebben az évben is szívesen befejeztem volna, de a Szolnok meggyőzött, hogy maradjak egy évig még és segítsem a csapatot. Végül örülök, hogy így alakult, hiszen az olimpiát egy évvel eltolták, addig pedig Szolnokon és a válogatottal is formában maradhatok. Utána pedig jöjjön a fiatal generáció!

-Jó volt látni az EB-döntőben, ahogy fiatal kapustársad sikerének örülsz. Semmi generációs rivalizálás.

-Jó csapat vagyunk. Amikor én fiatal voltam, nem kaptam sok támogatást, nekem viszont ez természetes. Úgy gondolom, hogy ha eljön az idő, át kell adni a stafétát. Én szeretném a csúcson, egy olimpiai éremmel átadni.

Kormos Ferenc